2000. november 17., péntek

Kanadáról szólva...

Mi késztet vándorlasra?Hmm. A legtöbben valamiféle hiányt szeretnének pótolni. Az anyaországban nem megtalált pénzt, boldogságot, karriert, lehetőséget netán a kalandot keresik. Aztán van egy szűkebb réteg aki világot akar látni megismerni, megtanulni új dolgokat, idegen kulturákat. Mert úgy érzi több, gazdagabb lesz ezáltal. Hogy kit mi vezérel azt csak saját maga tudhatja. Én csak a magamét mondhatom el. Valahol a két csoport között vagyok. Kamasz korom óta álmom volt hogy beutazzam a világot es megismerhessem, megláthassam a számomra idegen és mégis varázsos tájait, embereit, kulturájukat, életuket. De mindig úgy gondoltam mezei turistaként sosem ismersz meg egy országot, mert két hét nyaralás alatt maximum a csillogó felszint láthatod, de nem láthatsz a mélybe. Erre csak akkor van lehetőseged ha hosszabb időt (egy évnél többet) töltesz el egy adott országban.
De az évek teltek es sose volt lehetőségem utazni. Aztán családom, gyermekem lett es az álmok majdnem fakulni kezdtek midőn rádöbbentünk hogy lehet bár nem epp a leg ideálisabb egy két éves töpörtyűvel neki állni világgá menni de mégis nincs más választásunk. Magyarországon nincs jövő, nem csak nekünk magunknak, de a gyermekeink számára sem. Ahogy már sokszor mondtam "egy gödörbe születtem és ebből a gödörből csak úgy tudok kimászni, ha elhagyom az országot is egyben". Idáig eljutvan összecsomagoltunk és meg sem álltunk Kanadáig.
Szivem szerint úgy kezdeném ezt a blogot hogy a dátum 2000 március 6. De sajnos ennyire visszafelé nem lehet blogot irni, legalabbis én nem jöttem rá hogyan. De igazából nem is tudom fontos e ez hisz aki ismer az úgy is tudja hogy három évig voltunk Kanadaban és hogy egy életre szóló szerelem lett ez az ország nekünk ahová mindenképp szeretnénk visszatérni hogy ott éljük le az életünket. Az hogy ez sikerül e az már más kérdés. Mindenesetre jelenleg Angliában élünk immár két éve három hónapja és öt napja.....ha jól számolom. Csak tudnám miért nincsenek itt emotionok? Na mindegy. Szóval Kanada mert nem tudom úgyse megállni hogy ne beszáljek róla :
Hol is kezdjem....három évet és egy életre szóló élményt nehéz lesz bele zsúfolnom ide. Mindegy. Életemben először akkor ültem repülőn. Be voltam tojva rendesen, de azért élveztem is annak ellenere hogy az út hosszú az ülések szűkek a beleim pedig felkészületlenek voltak. Ráadásul külön ültettek minket a ferjemtől (pedig a jegyünk egymás mellé szólt) és ezt az akkor két és fél éves Márk határozottan rossz néven vette. Hiába meséltem neki, hiába szorongatta kezében az egyetlen játékát amihez eddigi életében ragaszkodást mutatott a Szakofágusz-t akkor is az apját követelte. Ráadásul kifogtuk hogy Frankfurtban öt órát kellet várnunk a csatlakozásra. Na akinek van két-három éves korú kisgyereke az tudja ez mit jelent. Azért végül csak megérkeztünk. Nulla angol nyelvtudással az első külföldi utazásunk alkalmával rögvest emigráltunk a világ túlfelére Kanadába. :-)) Minek apróznánk el ugye? Ott áltunk az emigrációs procedúra után amire panaszunk nem lehet hisz egész gyorsan lezavarták, szóval ott álltunk a reptéren el anyátlanodva egy rakás mindenféle bőrszinű és ruházatú idegen nyelven karatyoló ember között. Kész kultúrális sokk volt ez nekem. Hisz elötte négert is épp mutatóba látott néha az ember itt meg voltak feketék, fehérek és tarkák (meg ne fogd a tehén farkát!). Elképesztő egy kavalkád volt böcsülettel gondolkoztam azon hogy tán sirva kéne fakadnom, de tudtam hogy akkor a fiam is rázendit es valahogy már akkor ráéreztem hogy azt itt nem kellene. Aztán végül befutott a barátunk aki szállást adott nekünk az első napokban. És akkor beültünk egy taxiba. Ekkor szembesültem először testközelből a kanadai dolgok méretével. Hogy a hátsó ülésen egymás mellet elfértünk hárman, plusz a táskám és meg maradt hely is holott nem vagyunk épp kicsinykék. Döbbenet volt! Az átlag magyar autó hátsó ülését ketten is kitöltöttük a gyerekkel. Itt meg....szóval jó nagy volt.
Az első napok totálisan össze folynak előttem. Talán két vagy három napot lehettünk Balázséknál. Aztán a Siso irodából föl irányitottak minket Torontoba az egyik elosztó központba, majd onnan kivittek minket St.Catharines-be a motelba.






A motel igazából nem is a városban volt hanem előtte az országút mentén. Nem messze tőlünk a tóparton horgonyzó "kisértethajót" naponta megcsodáltuk. Az első nap este érkeztünk akkor nem sok mindent láttunk már. Csak elfoglaltuk a szobánkat ami echte mályva szinű volt ami eleinte borzolta a kedélyemet viszont izelitőt adott a kanadai izlésvilágból. :-))
Másnap reggel ért minket a döbbenet miszerint kint vagyunk a semmi közepén egy országút mentén ahol se kajat venni se semmit nem lehet. Bepánikoltunk rendesen, de a többi lakótárs hamar felvilágositott minket hogy naponta háromszor megy be külön busz a városba azzal lehet közlekedni. A következő két hónapban felfedeztem a várost. Persze gyalog. :-)) Férjem a nyelvsuliba járt én meg a gyerekkel minden délelőtt be buszoztam és ismerkedtem a várossal. Az első szerzeményünk egy babakocsi volt mert az már igencsak hiányzott nekem hisz Márk ekkoriban még nem igazán szivesen gyalogolt viszont piszok nehéz volt. A babakocsiból azomban vidáman nézelődött vagy aludhatott benne kedvére mig én gyalogoltam.
Hoszú ideig maradandó élmény volt számunkra ez a két hónap hisz itt tettük meg az első bizonytalan lépéseket itt ismerkedtünk megy egy idegen országgal. Sokáig fura volt hogy minden olyan nagy. Legyen szó akár autóról, akár az utakról, bútorokról, vagy egy mezei vizcsapról minden kaliberekkel nagyobb volt mint amihez életem első harmincegy évében szokva voltam. És emlitést kell tennem ujra az izlés világról is. Elsőre eszméletlen harsánynak, giccsesnek tűnik a kanadai izlés. De idővel letisztult bennem minden és megláttam a dolgok sajátos báját, kedvességét.

Két hónap után sikerült kibérelnünk önálló lakást.

A következő éveket ebben a házban töltöttük. És mondhatom nagyon szerettük. A háztulajdonosunk Martha szintén magyar volt igaz ő már több mint húsz éve élt itt.

A kanadiak egy jó szokásának köszönhetően elég hamar sikerült berendezkednünk.






A berendezés jó része ugyanis az utcáról került hozzánk. De koldus ugye ne válogasson. Örültünk minden egyes új darabnak. Hiába kérem az volt az igazi fogyasztói társadalom. Az emberek ugye vásárolnak, majd rájönnek hogy a dolog amit vettek az mégsem tetszik, divatjamúlt vagy nem jó netán van már belőle. Ekkor nem a padlásra teszik, vagy kukába tömik miként nálunk csinálnák nem, hanem szépen leparkolják a járda mellé és akinek megtetszik az elviheti. És el is viszik gyakorlatilag órákon bellül. Ez a rendszer láthatóan jól működik igy a családoknál nem gyűlik fel a lom viszont a szegényebbek, vagy különcök hozzájuthatnak sokmindenhez, mindenki jól jár.
Férjem először itt is iskolába járt, majd mikor úgy érezte meg tudja értetni magát az emberekkel akkor munkát vállalt. Hétköznapok jöttek mentek. Az ünnepnapok szintén.
Amiről külön beszélnem kell az a KARÁCSONY méghozzá így csupa nagy betűvel. A kanadai imádja a karácsonyt. Ennek köszönhetően november végén mindig van egy nagy parádé ami a karácsonyi szezon kezdetét jelöli. Ekkor díszítik föl a házakat kívül belül egyaránt és igazából ők ekkor állítják fel a karácsonyfát. És roppant mód élvezik ezt az egészet. Van valami különös meghitt hangulata ezeknek a heteknek amit szavakkal nehéz visszaadni. A mindig friss hó eltompítja a város neszeit, betakarja és ünneplőbe öltözteti. Az utcasarkokon karácsonyfákat állítanak a gyerekeknek van kisvasút és állat simogató. A bátrabbak pedig ülhetnek a Mikulás ölében is.:-)) No meg persze a díszkivilágítás. Mindez együtt valami fantasztikus hangulatot eredményez. Szívünkbe lopta magát nagyon.













A tél mindig gyönyörű volt rengeteg hóval, hideggel és mégtöbb napsütéssel. Kimondhatatlanul élveztem hogy mint egy gyerek hempereghetek a hóban. :-)) A fiamról nem is beszélve. Az első télen leszokott a babakocsiról, mert térdig érő hóban képtelenség volt vele közlekedni. De inkább gyalogolt a minusz 38 fokban csak hogy minden nap lemenjünk a kisvasúthoz. Ő vasutazott azalatt én hozzáfagytam a korláthoz de semmi baj jövünk holnap is.... :-))
Különlegesség volt számomra hogy a városban a hókotrók nem csak félre tolták a havat de teherautókon hordták ki a városból különben nem lehetett volna tőle közlekedni annyi volt belőle.




Bármennyire is élveztük a havat azért úgy Húsvét környékén már kicsit mindig elege volt belőle az embernek. Persze ettől függetlenül azért husvétra mindig esett még egy utolsó adag. Úgy búcsúzóul.




Aztán május második hetében egyszer csak elkezdődik a nyár. Tavasz az szinte semmi. Talán két hét átmeneti dőszak után teljes diszében szó szerint berobban a nyár. Harminc fok meleggel és több mint száz százalékos páratartalommal. Ez a hirtelenkedés bármilyen érdekes is azért a szervezetet arcul csapásként éri. Egy idő után légkondicionáló nélkül nem lehet megmaradni zárt helyen. Az utcán pedig..... mondhatni kevés az oxigen az ott található légnemű vizben. Amit kopoltyúk nélkül meglehetősen nehéz feldolgozni. Ezért a nyári hőguta idején a legideálisabb tartózkodási helyek a bevásárló központok. Amint ahogy azt a tévé is a szánkba rágta reggelente. :-))De tény és való amig odakint tombol a kánikula addig odabent primán megfagyhatunk a légkondicionálásnak köszönhetően. :-) Avagy mire jó a bevásárlóközpont a bevásárláson túl....
Az őszről is beszélnem kel!!! Ki nem maradhat. Ilyet ugye nem sok helyen látni az a szinpompás kavalkád mondhatni szin orgia ami ilyenkor a fákon zajlik az leirhatatlan azt egyszerűen látni kell.






Itt valahogy másképp tellik az idő. Talán mert másak a mindennapok. Nincs annyi idegeskedés, nincs annyi rohanás. Természetes hogy a még ugymond "szegény" ember is megél a fizetéséből anélkül hogy választania kellene a között hogy most enni ad a családnak vagy a számlákat fizeti.
Ettől mindjárt békésebb lesz minden és nem csak ünnepkor örül a család.




Mindig szerettem ennek az országnak a toleranciáját. Ahogy mindenkit befogad és szeretettel lát. Jóindulatúan viszonyulva bármely nép szülöttéhez. Talán ezért volt lehetséges hogy nulla nyelvtudással is mindig mindent el tudtam intézni legyen szó akár banki tranzakcióról, akár számlák befizetéséről, postai ügyintézésről netán egyszerű bevásárlásról. Akárhova is mentem mindenhol segítőkész és kedves emberekkel találkoztam. A magyar hétköznapok után szokatlan volt hogy bárhova is megyek az ott dolgozók valóban segíteni akarnak és segítenek is mindenkinek. És nem csinálnak úgy mintha szívességet tennének azzal hogy kiszolgálnak azaz elvégzik a munkájukat. Otthon mindenhol mufurc arcokba botlik az ember bárhová is megy. Itt mindenki rád mosolyog megkérdezik hogy vagy, segíthetnek e. Persze tudom én hogy ez egyfajta kötelező munkahelyi udvariasság és vidámság mondhatni "műmosoly" de ettől függetlenül az ember szívesebben intézi még a hétköznapi ügyeket is ha így fogadják, nem pedig morogva.
Szeretem az is ebben az országban, hogy mindenki önmaga lehet. Nem kell megjátszanod magad ahhoz hogy elfogadjanak, nem néznek rád bután ha felveszel kék harisnyát zöld szoknyával és rózsaszín cipővel. Az lehetsz aki lenni akarsz, nem kell azzal foglalkoznod hogy vajon mit fognak gondolni mások. Otthon a sarki vegyesboltba sem mehet ki az ember lánya anélkül hogy rendesen felöltözne, különben megszólják. Itt ha a épp banyának vagy retkes melósnak vagyok öltözve akkor se néz rám csúnyán senki. És szerintem ez így van jól.
Tudják még értékelni a becsületes munkát is és a jó szakembert. Vagyis ha rendesen elvégzed a munkádat minden nap akkor rövid idő elteltével maguk közé fogadnak és akár tűzbe is mennek érted.
A gyermek központú társadalomról nem is beszélve. Hogy ha pici gyerekkel bemész valahová (bárhova)akkor nem kiutálnak, meg rá szólnak a ricsajért és a rohangálásért, hanem örülnek neki, mosolyognak rá és játszanak vele. Ez mindennél többet ér szerintem. Bár annak hogy örökké mindenhol csokit meg nyalókát kapott annak kevésbé örültem. Igaz végül nem szokott rá egyikre sem. De boldog volt tőle.
Az áruházakban főleg a játék osztályon teljesen természetes hogy egy kisgyerek képtelen a "mindent a szemnek, semmit a kéznek" jellegű Magyarországon megszokott szisztéma szerint nézelődni, vásárolni. És teljesen normálisnak tartották hogy a gyerekek a játék polcok között neki álltak kicsomagolni az árut és leültek játszani vele. Valamint ha szanaszét hagytak mindent az sem váltott ki morgást belőlük, mondván vannak alkalmazottak akiknek az a munkájuk hogy összepakoljanak a kedves vevők után így a gyerekek után is. Hogy mennyi ilyen apróság van még....
Mert ezek apróságok, de végtére is ezekből tevődik össze egy ember élete, a hétköznapjai. És ezektől az apróságoktól is függ hogy jól vagy rosszul érzed magad egy adott országban.Nem?